A kutyáról általában
A tiltott gyümölcs
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2011. december 03.

A tiltott gyümölcs

Lerágott csontok, bokrok alján illatozó, többnapos ételmaradékok, idegenek által odavetett, csábító, ámde talán veszedelmet hozó csemegék - megannyi kísértés a falánk eb gyomrának.


 De jó volna biztosan tudni, hogy az én kutyám sohase enged a csábításnak! Ültetés, fektetés, helyben maradás, akadályugrás és apportírozás - mind-mind gyerekjáték az élelemmegtagadáshoz képest. Nem venni tudomást a csemegéről, ami ott van centiméterekkel az érzékeny kutyaorr előtt: olyan elvárás ez, aminek szinte lehetetlen eleget tenni. S mindezt még súlyosbítja, hogy a gazdi általában nincs jelen. Nincs, aki az utolsó előtti pillanatban megálljt parancsolna, aki időben figyelmeztetne: hát nem emlékszel?

kutyanasi2.jpg

Miért is akarjuk rákényszeríteni ebünket az önuralomnak erre a magas fokára? Mert mindannyiunkban ott van az örök gyanakvás, bizalmatlanság! Annyi riasztó történetet hall az ember kerítésen vagy levélbedobó-nyíláson át bedobált sztrichnines töpörtyűről, parkokban, bokrok alján széjjelszórt, gombostűkkel teleszurkált csalétekről - ha valakinek tisztázatlan körülmények között jobblétre szenderül a kedvence, rögvest arra a következtetésre jut: megmérgezték! Persze azzal a kutyával, amelyik száz százalékig megbízható, amelyik valóban csak a gazdája kezéből fogad el élelmet és elnéző mosollyal, fensőbbséges tekintettel áll ellen minden kísértésnek, nem történhet meg ilyesmi...


Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra

 

Mielőtt alaposabban körüljárnánk a "tiltott gyümölcsöt", tisztáznunk kell valamit. A kutya őse, a farkas falkában élő, roppant alkalmazkodóképes, opportunista ragadozó, amely akkor, azt és annyit eszik, amikor, amit és amennyit lehet. Nem lehet tudni, mikor ejt legközelebb zsákmányt a falka; amikor a lehetőség adott, minden farkas annyit habzsol, amennyi beléfér. A falka által terítékre hozott nagytestű zsákmányállat húsa nem mindig fogy el azonnal: napokig rá lehet járni, legfeljebb érdemes elkaparni egy kicsit, hogy ne lepjék el a legyek. A kutyaféléktől nem áll távol tehát a dögevés sem: a bűzlő, oszladozó, romlott hús is felséges, ínycsiklandó lakoma számukra. Ha a kutya macska volna, amely csak saját maga által elejtett állat húsát eszi meg, s mivel a prédája kicsi, az élelem hamar elfogy, s nincs ideje megbüdösödni - mondom, ha a kutya macska volna, talán könnyebb dolgunk lenne, talán nem hajtaná annyira a vágy, hogy mindent felfaljon, ami elé kerül...

Nincs olyan teli szekér, amelyikre nem fér még egy kicsi, vagy ha úgy tetszik: amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra - ez a kutya jelmondata. A száz évvel ezelőtti alaszkai aranyláz szemtanúi leírták, hogy az éhes szánhúzó kutyák bármit megettek, a faggyúgyertyától a bőrkesztyűig; a kapcarongyot is bekebelezték, ha rácsöppent némi zsír. Nemegyszer láttam én is olyan falánk ebet, amely nagy erőlködés közepette összesodródott, szinte felismerhetetlenné vált nejlonzacskót ürített - ki tudja, miféle ínyencség lehetett belecsomagolva...


A nevelés zsákutcái

 

A felkínált és talált élelem visszautasításának megtanítására számtalan ötletes módszert kidolgoztak már. A klasszikus recept az, hogy borsot, pirospaprikát vagy egyéb erős fűszert rejtenek az elszórt húsdarabba. Csakhogy a mohó kutya az ilyen falatokat általában rágás nélkül nyeli le, s ha másnap, kifelé menet a tápcsatorna másik végén meg is teszi a hatást a bogyiszlói, azt a derék eb már aligha hozza kapcsolatba az előző napi kicsapongással. Az egérfogóba rejtett hús esetében is hamar kilóg a lóláb: a kutya okosabb annál, hogy a zamatos ételnek tulajdonítsa a csapda által okozott kellemetlenséget. Ezek a kísérletek azért hibásak, mert arról próbálják meggyőzni a kutyát, hogy az illatos étel rossz - ezt pedig, ugyebár, velünk sem volna könnyű elhitetni...

kutyanasi.jpg

Az idegenek által kínált élelem megtagadását a kiképzőiskolák szintén a "rossz tapasztalat elvének" segítségével tanítják: a falatot kínáló segéd megfricskázza a kutya orrát, vagy pálcával suhint rá. Sajnos ez a módszer is bőven tartogat nem várt, káros "mellékhatásokat". A félénk kutyában tovább fokozza az idegenekkel szembeni szorongást, az agresszívabb példányokból pedig éppen ellenkezőleg: ok nélküli támadást válthat ki bárkivel szemben, aki merő jóindulatból megkínálja valamivel. Hiszen ne feledjük: a kutyának falatkákkal kedveskedő járókelők túlnyomó többsége valóban csak kedveskedni akar, s csak elenyésző hányaduk igazi "cukrosbácsi"!


Kié a csont?

 

A kutya számára egyetlen elfogadható magyarázat létezik arra, hogy miért nem szabad megenni valamit: azért, mert a gazdi akarja megenni! Ezt a diktatórikus érvet barátunk zokszó nélkül tudomásul veszi, hiszen a főnök szava szentírás, és oly sok minden van amúgy is, amit ismeretlen okból nem szabad megtenni - eggyel több vagy kevesebb, nem mindegy? Amikor tehát az eldobott csontot vagy a közeledő idegen kezéből kinézett kolbászvéget vizsgálgató kutyára ellentmondást nem tűrő hangon rámordulunk: "rrrrossz!", azt a kutya nem úgy értelmezi, hogy a kolbászvég rossz, hanem úgy, hogy a falkavezér követeli a jussát.

Ez rendben is volna, csakhogy abban a pillanatban megváltozik a helyzet, amint nem vagyunk jelen (vagy jelen vagyunk ugyan, de sötét van, mással vagyunk elfoglalva stb.). Ebben az esetben hű társunk joggal vélheti: amiről a gazdi nem tud, arra nem is tarthat igényt. Ugyanaz a kutya, amelyik nappali világosságnál tüntető közönnyel fordulna el az utcán talált csirkecsonttól (miután minden oldalról alaposan megszaglászta és lopott oldalpillantást vetett kétlábú főnökére, hogy bizonyosan nem néz-e éppen másfelé), az éj beálltával alkalmasint gátlás nélkül ráveti magát a talált csemegére, s két méternyire lévő gazdájának csak a fogak csattogása árulja el, hogy kedvence már megint bűnbe esett.


Ne úgy, mint a malacok...

 

Valami módon azt kellene tehát elérnünk, hogy a kutya úgy érezze: akkor is látjuk, ha nem vagyunk jelen. Mivel azonban ez többnyire nem sikerül, nemigen marad más, mint a jó öreg megszokás! Az egyetlen szerencsénk, hogy a kutya "ösvényeken közlekedik": ha valamit apró kölyökként megszokott, arról később már nehezen tér le. Az önuralom fokozása érdekében ne engedjük, hogy a kölyökkutya úgy vesse rá magát az ételre, ahogy a malacok szaladnak a vályúhoz! Szoktassuk hozzá a következő ceremóniához: a megtöltött etetőtál előtt néhány másodpercre ültessük le, majd adjuk meg neki az engedélyt, s a várakozási időt fokozatosan nyújtsuk egyre hosszabbra. Az a kutya, amely kölyökkorában megtanulta, hogy még a saját tányérjához is csak engedéllyel nyúlhat, hogy még a gazdája kezéből is csak vezényszóra vagy megadott jelre veheti el az ennivalót, a talált élelemre is az előírt módon fog reagálni: vár az engedélyre. Ha a vadászkutya meg tudja tanulni, hogy ne rágja meg, ne tekintse sajátjának az apportírozott nyulat vagy vadkacsát, ha mégolyan ínycsiklandó illata van is, akkor talán ez sem lehetetlen kívánság!


Akkor lesz majd jó világ...

 

Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy ez aztán holtbiztos tipp, sietve elmondom: nagyon sok függ a körülményektől. Mert bizony létezik olyan étvágytalan kölyökkutya, akit (éppúgy, mint némelyik gyereket) valósággal rábeszélni kell az evésre, nemhogy még mindenféle feltételekhez kötnénk a dolgot! És nehéz következetes nevelőként helytállni akkor, amikor a családtagok az ünnepi ebéd maradványait merő jóindulatból diszkréten az asztal alá csúsztatják, mondván, hogy "úgysem veszi észre az a szőrösszívű gazdád"! Meg aztán: ki tudja manapság szavatolni, hogy minden nap személyesen fogja felügyelni kutyája étkezését?

A talált vagy kínált élelemmel szembeni ellenállás tehát nem kiképzőpályán megtanulható gyakorlat, hanem életmód kérdése. Még így is törékeny a siker: a legfegyelmezettebb kutyában ott szunnyad titkos árnyék-énként a falánk dögevŐ. De miért is akarjuk leszoktatni a kutyát arról, hogy elfogadja a jószándékú emberek kedveskedését? Miért kívánjuk tőle, hogy megtagadva opportunista ragadozó múltját, rezzenéstelen orrcimpával haladjon el a könnyen jött falatok mellett? Miért ígérünk be és osztunk ki nyomatékos fricskákat, pofonokat és orrbavágásokat lebukás esetén? Biztos, hogy a kutyát kell nevelni, és nem inkább az embert?

Nem volna jobb egy olyan világ, amelyben nem kell félni a sztrichnines töpörtyűtől?

 

 

 

Remélem, nem untatom az Olvasót, ha elmesélek egy újabb történetet Szárhegyaljai Hasszán Brennerről, aki számomra (és túlzás nélkül állíthatom, hogy ezzel nem voltam egyedül) a világ legcsodálatosabb kutyáját jelentette.
Abban, hogy az öreg berni az élelemmegtagadásban is remekelt, az igazat megvallva szerepe volt annak a ténynek is, hogy megátalkodott válogatós kutya volt. Volt azonban egy figyelemreméltó szokása: míg más ebek a gazdájuk jelenlétében a legjobb formájukat hozzák, távollétében viszont lanyhul a fegyelmük, addig Brenner külön engedély nélkül is szívesen elfogadta a finom falatokat, ha vele voltam, ám ha nem voltam jelen, megvesztegethetetlenné vált. Amikor reggeli bevásárlások alkalmával a közeli élelmiszerbolt előtt várt rám, még a saját családtagjaimon is úgy nézett keresztül, mintha nem ismerné őket: a simogatást, szólongatást, kínálgatást rezzenéstelen kőszoborként vette tudomásul.
Öreg kutyámat jól ismerte a környék apraja-nagyja, s jól tudták azt is, hogy a boltból kijövet mindig kedveskedem neki valami csemegével. Előfordult, hogy ismerősök is megkínálták valamivel, amit - miután előzőleg rámpillantott - el is fogadott, de soha nem feledkezett meg magáról, ha egyedül volt. Megesett, hogy az üzlet előtt várakozó kutyát kockasajtokkal és süteményekkel szabályszerűen körberakva találtam - s amikor kiléptem a kapun, a nagy kutya könnyedén átugrotta a terítéket anélkül, hogy hátranézett volna, majd leült elém, hogy jutalmul elnyerje azt az egyetlen falatot, amit én hoztam neki...

 



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)