Tenyésztésről általában
A tenyésztés felelőssége II.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Békeffy Tiborc  |  2009. október 31.

Miután rögzítettük a tenyészcél prioritását, újabb fontos döntés előtt állunk. Megfelelő tenyészegyedeket kell kiválasztanunk célunk eléréséhez.


 

 

 

De hogyan is néz ki ez nálunk a gyakorlatban?

Ki tudná megmondani, hogy az éves szinten közel százezres törzskönyvi kibocsátás mögött hány - kellő ismeretanyaggal felvértezett - tenyésztő, s hány ennek híjával munkálkodó szaporító áll? Szégyenletes körülmény, de ebből jelentős tömeget - részben a szabályozatlanság, részben a meglévő jogszabályi háttér végrehajtatlansága okán - a kereskedőnek termelés ad. Szomorú tény, hogy e tevékenység anyagi haszna számos jobb sorsra érdemes tenyésztőt is magával ragad.

Beszélhetünk-e szabályozott viszonyokról akkor, ha minden különösebb engedélyeztetési eljárás nélkül (pld. Export törzskönyv) kivihető az országból bármely törzskönyvezett eb, tekintet nélkül arra, hogy esetleg a hazai tenyésztés szempontjából jelentős tenyészértéket képviselő egyedről van szó? Hajdanában, noha nem tartozom a múltat visszasírók közé, de bizony például akár kiállításra is tranzit engedélyt kellett kérni a kivitelhez, nem beszélve az értékhatárhoz kötött MNB engedélyről. És van törvényi szintű állat-egészségügyi szabályozás, benne meghatározva például a kivihető kutya minimális életkora. Van már állatvédelmi törvény és hozzákapcsolódó végrehajtási utasítás. Ez szabályozza a szállítási előírásokat. Ki ellenőrzi, ki hajtatja végre mindezt?

Feltehető persze a kérdés, mi köze ennek a tenyésztéshez? Bizony van, méghozzá sok.

Kutyát tenyészteni nem ugyanaz, mint valamely, a háziasítás során elbutult haszonállatot, s még azt is megilleti az emberséges bánásmód. A kutya társállatunk, intelligens, az emberben feltétlenül megbízó, emberré válásunkban jelentős szerepet vállaló, igazi társ. Erkölcsi kötelességünk, emberségünk fokmérője az ő megbecsülése. S ez a felelős tenyésztéssel kezdődik!

Szabad-e, célszerű-e várhatóan jó tenyészegyedeket külföldi eladással kivonni a hazai tenyésztésből, csupán a rövid távú anyagi haszon miatt? Vajon a nyugati tenyésztő eladja-e az ilyen ebet? Tapasztalatból tudjuk: nem! Avagy szabad-e kutyát "kilóra" termelni? Nyilvánvaló, hogy nem.

De kanyarodjunk vissza kezdő gondolatunkhoz! Mi határozza meg tenyészegyed-kiválasztásunkat, mi motiválja ebben a tenyésztőt? Közhely, de igaz, s nem lehet elégszer hangsúlyozni: "Championná lehet válni, ám tenyészegyednek születni kell!"

Sokszor, nagyon sokszor hallhatjuk, különösen kezdőktől: "Vérvonalat tenyésztek!" Tetszetős kijelentés, de mi van mögötte? Napjainkban, egyre bővülő genetikai ismereteink birtokában, s ismerve viszonyainkat, különösen érdekes a probléma.

Természetesen nem a tenyésztők azon rendkívül szűk köre jelenti a gondot, mely szakmai ismeretek és kudarcokkal, eredményekkel tarkított hosszú évek lelkiismeretes munkáját tudhatja maga mögött. Az átlagról, a többségről beszélünk.

Tisztázzuk tehát az alapfogalmakat! Vérvonalat tenyészteni nem más, mint a szorosabb vagy lazább rokontenyésztés. Célja a kívánatos jó tulajdonságok rögzítése. A gyakorlatban ez szinte kizárólag a feno típusra válogatást jelenti. Általános hiba, s még szakmai körökben is uralkodó szemlélet, hogy az egyed kiválasztásakor a szülők megismerésén keresztül próbáljuk prognosztizálni az utód lehetőségeit. Valójában sokkal teljesebb és megbízhatóbb képet nyerhetünk az azonos szülőpártól származó minél nagyobb számú utód vizsgálatával. Viszonyaink között nem kevés veszélyt hordoz a tenyésztés ezen módja. A rokontenyésztés során ugyanis nem csupán a jó tulajdonságok remélt öröklődése következik be, hanem a megerősítés az egyéb, például recesszíven hordozott hibát is felszínre hozza. Fontos lenne tehát a genotípus kiterjedt vizsgálata is.

Köztudott, hogy egyes fajták fokozott hajlamot mutatnak némely betegségre (pld. rottweiler a parvovírusos bélgyulladásra; német juhászkutya, kuvasz a csípőízületi diszpláziára; több fajta az ektrópiumra és az entrópiumra; magyar vizsla a daganatos megbetegedésekre stb.). Folytathatnánk persze a sort még hosszan. Vagy a rejtett heréjűség, melyet az azonos vérvonalú szukák is örökíthetnek, nemcsak a kanok! A rendellenes harapásról, fog állásáról, farkastorokról, nyúlszájról is megemlékezhetünk. Bizonyos fajtákra, különösen a kis testűekre, jellemzőek a szaporodás problémái, de a komondor sem mentes ettől a gondtól. Azután ott vannak az idegrendszer betegségei, így az epilepszia, neurózis, hiperaktivitás, infantilizmus vagy a túlzott agresszivitás esetei.

Talán ez a korántsem teljes felsorolás rámutat a tenyésztő feladatának bonyolultságára, hogy hány és hány körülményt kell, kellene figyelemmel kísérnie. Rendelkezünk-e kellő adatbázissal a feladathoz? Lényegében egyedül a csípőízületi diszplázia kérdésében tettük meg a kezdő lépéseket. Az eredmények azonban itt is szerények, hiszen csupán néhány fajtánál elvárás a szurés, s ezeknél sem rendelkezünk még több generációra visszanyúló információval. Sok esetben a szemlélet is indokolatlanul liberális. Standard adó országként saját fajtáink terheltségét kellene a legszigorúbban venni. Nem lehet hivatkozás e téren a kis populáció sem, mivel a zárt, kevés egyedszám mellett a kórkép rövid idő alatt az egész állomány fertőzöttségét eredményezi. A fajtagazda szervezeteknek egyébként sincs eszköz a kezükben a nem kívánt párosítások megakadályozására. Az egyéb genetikai terheltségek szurésével pedig még így sem állunk.

Nyilvánvaló, hogy cél kellene legyen ezeknek a negatív hatásoknak a kizárására a tenyésztésből. Erre kellene irányuljon a tenyészegyedek tudatos kiválasztása, hogy a legszilárdabb szervezetű, adott betegséggel szemben legellenállóbb, jó idegrendszerű példányok dominanciája érvényesüljön.

Kanok esetében az odafigyelést különösen indokolja az egy kantól várható nagyszámú egyed hatása a fajtára. szukáknál pedig nagy hangsúlyt kell fektetni - fenti elvárásokon túl - a rendszeres ivarzás, a jó vemhesülés, problémamentes szülés, elégséges tejtermelés, megbízható anyagi tulajdonságok meglétére.

Nem lenne szabad megfeledkezni a tenyésztésben a vérfrissítés jelentőségéről és jótékony hatásáról sem. Természetesen ez esetben is ügyelni kellene arra, hogy az e célból igénybe vett egyed genetikai hátterét jól ismerjük, mivel ennek hiányában esetleg többévi tudatos tenyésztői munka veszhet kárba.

Jól ismert, sok fajtát tönkretevő módja a tenyésztésnek a beltenyésztés, mivel ez a populáció nagyságától függően előbb-utóbb rokontenyésztést eredményez, annak minden áldásával, de átkával is. A gyakorlatban ez sokszor kényszerűségből, de számos esetben néhány divatos kan jóvoltából valósul meg. Néhány éve volt hazánkban olyan fajta, melynek éves szaporulatából több mint húsz százalékot öt-hat fedező kan produkált. Ez adott populáció mellett három-öt év alatt olyan rokontenyésztést eredményezett, mely semmilyen genetikai kontrollal sem bírt.

Ismert tenyésztési eljárás a keresztezés (cseppvér-, fajtán belüli- és fajta átalakító keresztezés)  is. Mindezen eljárások igen nagy körültekintést és felelősségérzetet követelnek meg a tenyésztőtől.

A valóság azonban, hogy a szaporítók igyekeznek eltitkolni a selejtet. Nem tenyésztő, aki azt állítja magáról: nála csak csúcs egyedek születnek.

(Folytatása következik!)

Sorozatunk folytatásaként, a következő hónapokban az egészséges szaporulatról, a tenyésztés támogatásáról és kontrolljáról - avagy a bírók, tenyészszemlék, képességvizsgák, versenyek és kiállítások szerepéről a tenyésztésben, valamint a jogszabályi környezet hatásairól olvashatnak.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)