Társunk a kutya
Csavargók és tévelygők
Hogy tud egy kutya elveszni?
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2013. február 16.

Csavargók és tévelygők

A veszettség után a kutyák második legsúlyosabb betegsége az elveszettség - írja tréfásan Képtelen természetrajz című könyvében Nagy Lajos. E megállapítás ugyan nyilván csak a szójáték kedvéért született, mégis nagy igazságot hordoz. Mi több: míg a rettegett vírust Pasteurnek hála sikerült ártalmatlanná tenni, addig az elcsavargott vagy eltévedt kutyák nagy része soha többé nem kerül elő, hiába mozgat meg minden követ az elkeseredett gazdi...


A rádió, a televízió naponta harsogja, a szaklapok hirdetési rovata is közzé teszi, a parkbeli fák törzsére tűzdelve, villanypóznákra ragasztva cédulák ezrei adják hírül, hogy nap mint nap újabb és újabb kutyáknak vész nyoma a városok forgatagában. Gazdáik kétségbeesve keresik őket, plakátokat sokszorosítanak kedvencük fényképével, a megtalálónak jutalmat ígérnek, ám sokszor hiába: az elveszett állatok egy része nem kerül elő. Ismerünk ugyan filmekbe illő, "happy end-es" történeteket, amikor az idegenben eltévedt kutya csodálatos tájékozódóképességről téve tanúbizonyságot, önállóan talált vissza kilométerekre fekvő otthonába, s az is megesett már, hogy különféle átmeneti gazdák beiktatásával több évnyi kalandozás után került haza az elveszett "bárányka", az ellenkező oldalon azonban ott sorakoznak a kisírt szemű gazdasszonyok és kisgyerekek, akik soha többé nem látták viszont kedvencüket.

     Ismerve négylábú barátaink legendás szimatát és mesébe illő ösztöneit, sokakban felmerülhet a kérdés: hogyan tud egyáltalán elveszni egy kutya? Hiszen nincs más dolga, mint előszedni ama bizonyos híres orrot, és máris előtte van a térkép, amely a mi számunkra láthatatlan ugyan, őt azonban csalhatatlanul vissza kell, hogy vezesse kiindulási pontjára! Ám az esetek többségében a dolog korántsem ilyen egyszerű. Kutyáink ugyan valóban úgy születnek, hogy ott van a "zsebükben" az iránytű - csakhogy mit ér a műszer, ha a használatát nem sajátítják el?

Az elfelejtett iránytű

     A lelkiismeretes gazda sohasem engedi felügyelet nélkül az utcára kedvencét, így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy a kutya nem szokik hozzá az önálló járkáláshoz. A kölyök általában egy pillanatra sem tágít gazdája sarkából, aki a biztonságot testesíti meg számára, így többnyire nem vész el, és se szüksége nincs, sem alkalma nem adódik arra, hogy tájékozódóképességét fejlessze. A gondok akkor kezdődnek, amikor a kutya ivarérett lesz, és munkálkodni kezd benne a fajfenntartás mindent elhomályosító ösztöne. A tüzelő szuka szaga ellenállhatatlan vonzerőként hat a kanra: se lát, se hall, csak megy az orra után. Mire felocsúdna vagy elveszítené a csábító nyomot, alkalmasint már nemcsak látó-, de hallótávolságából is kikerült a gazdájának.
     Ha ekkor eszébe jutna sarkon fordulni és visszaügetni a saját nyomán, még nem volna nagy baj - csakhogy többnyire nem ez történik. A szuka követését az ösztönök diktálják, a hazatalálást azonban gyakorolni kellett volna ahhoz, hogy magától értetődő legyen. Amikor a felsült szerelmes felocsúdik és rádöbben, hogy egyedül van, pánikba esve futkosni kezd, és úgy összezavarja a saját nyomait, hogy azok kibogozhatatlan labirintussá válnak. Az, hogy a szuka nyomán is visszatalálhatna, eszébe sem jut: hiszen már nem a csábító hölgyet keresi, hanem a gazdáját! De még ha volna is annyi esze, hogy használja az orrát, akkor sem biztos, hogy sok hasznát venné: a város forgatagában rövid idő alatt oly sokan keresztezik a nyomot, hogy még a képzett nyomozókutyának is nagy nehezére esne megtartani a szimatot.
     A másik leggyakoribb eltévedéshez vezető helyzet az, ha az unalomig megszokott sétaútvonalról az ember letér, vagy nem a szokott sebességgel halad végig rajta. Míg idegen helyen a kutya többnyire folyvást szemmel tartja gazdáját, addig a mindennapos séták során sokkal inkább támaszkodik "belső órájára". Meg-megáll, szimatol, játszik az ismerős kutyákkal, s közben pontosan tudja, melyik percben hol érheti utol kétlábú falkatársát. Ha tehát egy pillanatra szem elől téveszti, nem áll neki lábnyomot szimatolni, hanem odairamodik, ahol számítása szerint a gazdinak lennie kell. Ha viszont nincs ott, nem az lesz az első dolga, hogy hazarohanjon (pedig tudja az utat!), hanem keresésünkre indul, s közben egyre távolabb kerül az ismert útvonaltól...

Személyi igazolvány

     A következő csalódás akkor éri ebünket, ha csodával határos módon visszatalálna a kiindulási pontra: a gazdáját ugyanis nem találja ott! Hiszen kinek is jutna eszébe egy helyben állni és várni, amikor észrevette kedvence eltűnését? Ez az a pillanat, amikor a csalódott kutyafogja magát és hazamegy - ha elég közel van lakhelyéhez. Csakhogy a legtöbb ilyen eltűnés nem az otthonunk közvetlen közelében, hanem nagyobb távolságra, kirándulás, nyaralás során következik be, ahol az egyetlen támpontot az a hely jelenti, ahol utoljára látta a gazdáját. Fontos tehát, hogy ha a kutyának nyoma veszett, ne hagyjuk el azonnal a helyszínt. A nyomába aligha érnénk, hiszen sokkal gyorsabban mozog, mint az ember, viszont csökkentjük az esélyt arra, hogy ő találjon vissza hozzánk. Próbáljuk előbb füttyel, szólongatással a helyes irányba csalogatni! Amennyiben másik kutya is van velünk, szólaltassuk meg: ha a tekergő felfigyel az ismerős hangra, feltehető, hogy visszafordul megnézni, miért ugat a barátja. Ha nem vagyunk egyedül, a csoportnak érdemes kettészakadni: míg egyikünk helyben maradva őrt áll, addig a társaság többi tagja az elbitangolt jószág keresésére indul.
     Az ilyen alkalmakkor sorsdöntő lehet, ha a kutya jelzést visel. Alapszabály, hogy nyakörv nélkül sohase lépjen a kutya az utcára, s ez különösen érvényes utazás során. A nyakörvön lehetőleg jól látható módon helyezzük el a címet, telefonszámot tartalmazó bilétát. A modern, mikrochipes jelölés előnye, hogy nem távolítható el a kutyáról, önmagában azonban nem sokat ér, ugyanis csak megfelelő műszer birtokában olvasható le, ilyen pedig, ugye, általában nincs az ember zsebében. A mikrochipes ebet műszer nélkül nem lehet megkülönböztetni a "valódi" kóbor állattól, míg a nyakörvvel ellátott kutyán messziről látszik, hogy gazdája van!

Járt utat a járatlanért...

     A falusi kutya, amely a kerítés alatt kapart lyukon át engedély nélküli eltávozásra megy, s apránként deríti fel a környéket, sohasem téved el. Számára valóban nyitott könyv a táj: ismer minden bokrot, minden kapufélfát, messziről felismeri a szomszédok csaholását, s nyomában valóban ott marad a szagokból készült ösvény. Hogy néha mégis örökre eltűnik, annak okozója nem a tájékozódási képesség hiánya, hanem részint a műutak közelsége, részint pedig a vadászszenvedély.
     Míg a csekély forgalmú falusi utcákon a közlekedésben járatlan kutya is viszonylagos biztonságban közlekedhet, addig megfordul a helyzet, amint az országúthoz, esetleg vasúthoz ér. Szemben a városi ebbel, akire a gazdájával együtt tett rendszeres séták során így vagy úgy, de ragad valami a közlekedési szabályok ismeretéből, a vidéki kutyának nincs alkalma lassanként hozzászokni az utak dübörgő szörnyeihez. Azok az idősebb, gyakorlott tekergők, akik óvatosan körülnézegetve lépnek a veszélyes zónába, rutinosan kerülve el a száguldó járműveket, többszörös rostán maradtak fenn - ám se szeri, se száma a zöldfülű kutyasihedereknek, akik gondolkodás nélkül, vaktában vágnak neki az aszfaltnak, s gyakran látni összetört, véráztatta tetemeiket az árok szélén.
     Amíg csak szomszédolni jár a házőrző, addig nincs nagy baj, legfeljebb a környező kutyalányok gazdái dühöngenek a nem várt gyermekáldás miatt. Ám ha az eb már rákapott a csavargásra, ritkán áll meg a következő portánál, s ha a határba vagy az erdőbe téved, hamar felébred benne a ragadozó. Magam is ismertem olyan kutyát, aki odahaza a világ minden kincséért sem nyúlt volna a baromfiudvar lakóihoz, ám titkos portyáiról rendszeresen elejtett nyulak és fácánok maradványaival tért haza, s a környékbeli vadászok csak a gazdája iránti tiszteletből érték be a fenyegetőzéssel. Ez a kímélet azonban ritka: a vadásznak kötelessége kilőni a kóborló ebet. Az is megesik, hogy a négylábú orvvadász kétlábú "kollégájának" esik áldozatul: a vadnak állított dróthurok a kutyának sem kegyelmez.

Lassie nem tér haza

     Aki sok elveszett kutya keresésében részt vett már, annak bizonyára feltűnt, hogy bizonyos fajták nagyobb arányban képviseltetik magukat közöttük. A leggyakoribb elcsavargók közé tartoznak a szánhúzó fajták, ami nem is meglepő. Ne feledjük: ezeknek a kutyáknak az ősei még zavartalanul élték félvad életüket a kristálytiszta hómezőkön, amikor az európai fajták már a városi lakásokban szenderegték át napjaikat, párnájuk alatt a "kutyabőrükkel". A vadászkutyák - különösen a vizslák és kopók - szintén könnyen megfeledkeznek a világról, ha izgalmas illatokban bővelkedő, átkutatásra érdemes terep tárul elébük. Egészen más ok, nevezetesen az unalom készteti csavargásra a kerti magányra ítélt juhászkutyákat. Ezek az ebek igénylik a folyamatos együttműködést, közös tevékenységet, s ha nincs ki foglalkoztassa őket, hát keresnek maguknak szórakozást. A világirodalom leghíresebb csavargó kutyája maga a nagy Lassie. Eric Knight csodálatos kutyaregényének hőséről úgy vonult be a köztudatba, mint a hazatalálás szimbóluma, hiszen 400 mérföldnyi távolságból is visszatalált gazdájához. Ám aki szakértő szemmel olvassa a regényt, annak nem kerüli el a figyelmét az eset előzménye: nevezetesen az, hogy a pompás skót juhászkutya minden nap az iskola előtt várta kis gazdáját - vagyis rendszeresen engedély nélkül távozott hazulról! A fajta ismerői jól tudják, hogy a collie-tól máig sem idegen a csavargás - és a mesébe illő viszontlátás, bizony, gyakran elmarad.

 

Különös ismertetőjel

     Sz. Zoltán barátom öreg ír szettere, Szöveti nagy szoknyavadász hírében állt. Nemegyszer megesett, hogy séta közben otthagyott csapot-papot, magasra tartott farokzászlót lengetve elindult egy szukanyomon, majd meglepő távolságból érkezett a telefonhívás, hogy megtalálták. Zoli fel volt készülve az ilyen esetekre, s kedvence nyakába kis csengőt akasztott. Amikor megkérdeztük, miért, így válaszolt: "Ha elindulok megkeresni a kutyámat és megkérdezem a járókelőket, nem láttak-e egy hosszú szőrű, mahagónivörös vizslát, tétován ingatják a fejüket. De ha azt kérdezem, nem láttak-e egy kutyát csengővel a nyakában - na, azt tudni fogják!"


Mindenkivel megtörténhet!

     Öreg barátomat, Szárhegyaljai Hasszán Brennert e lap olvasói már korábban megismerhették. Az igazat megvallva egyszer még ezzel a rendkívüli egyéniséggel is megesett, hogy elveszett - igaz, csupán néhány percre.
     Tombolt a nyár, s ilyenkor a déli sétát oly rövidre szabtuk, amilyenre csak lehetett - meleg bundájában az öreg berni még így is le-lemaradozott. Ez alkalommal egyébként is sietős volt az utam, vásárolnom is kellett volna, s nem figyeltem oda, amikor a szokott útról letérve a piac felé vettem az irányt. Amikor rádöbbentem, hogy kísérőm nincs mögöttem, rögvest szélnek eresztettem a jól ismert füttyjelet, de hiába. Rövid várakozás után hazasiettem, feltételezve, hogy az öreg kutya rutinos módon hazatért, amikor nyomomat vesztette - ám nem találtam az ajtó előtt.
     Ekkor már valóban megijedtem, és visszaloholtam oda, ahol elveszítettük egymást, és megpillantottam Brennert, amint határozott léptekkel üget visszafelé a Moszkva tér irányából.
     Arrafelé volt a munkahelyem, ahová minden reggel magammal vittem, így hirtelen gyanakodni kezdtem. Sejtelmem másnap igazolódott be, amikor munkatársaim azzal fogadtak: "Itt járt tegnap a kutyád! Berobogott, megcsóválta a farkát, körbeszimatolta az asztalodat, majd amikor látta, hogy nem vagy itt, sarkon fordult és elviharzott..."




nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)