A kutyáról általában
Egy az egymillióból...
avagy hogyan is vélekedjünk a gyilkos kutyákról?
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
kutya.hu  |  2011. május 15.

Egy az egymillióból...

Gyermeket marcangoltak a megvadult ebek - az utóbbi hetekben többször is olvashattuk e rémisztő mondatot az újságok címoldalán. Így eshetett meg, hogy az elmúlt hetek folyamán a féligazságoknak, zengzetes melléfogásoknak, környezetükből kiragadott, s ily módon értelmetlenné tett tudományos tételeknek és téves következtetéseknek soha nem látott gyűjteménye árasztotta el a laikus közönség elméjét.


Egy az egymillióból
avagy hogyan is vélekedjünk a gyilkos kutyákról?

Az egyik újság azt bizonygatta, hogy "a gazda a felelős, mert nem tartotta pórázon a kutyáit", a másikban egy etológus elmondta, hogyan "beszéljük le a megvadult kutyát a támadásról". A tévéből megtudhattuk, hogy "a kutyának a családi rangsorban lehetőleg az utolsó helyet kell elfoglalnia", a rádióban pedig egy neves szakértő részletezte, hogy "a szavannán sem a legerősebb, hanem a legkönnyebb zsákmánynak ígérkező példányt veszik üldözőbe a ragadozók", hozzátéve még, hogy "minden kutya legalább egyszer életében megpróbálja elvitatni a gazdájától a falkavezéri pozíciót".

Senki nem tudja felmérni, hogy ezek a felelőtlenül és sokszor megalapozatlanul elpufogtatott szópetárdák milyen hordalékot hagynak maguk után a megtévesztett hallgatóság tudatában.

A jó munkakutya nem harapós

Nemcsak az elmúlt hetek vagy hónapok, de az elmúlt évek valamennyi tragikus kimenetelű kutyatámadásában egy volt a közös: a kutyák gazdája egyetlen esetben sem volt jelen. A véres események döntő többsége zárt területen belül - többnyire a kutya saját őrzött területén - zajlott le, és egy sem volt közöttük, amely a "szabálytalan", póráz nélkül történő kutyasétáltatás rovására lett volna írható. 

A harapós kutya és az őrző-védő kutya között az a különbség, hogy míg az egyik területvédő ösztönének engedelmeskedve tartja távol a betolakodót, de alapvetően - mint minden állat - tart az embertől, addig a másikat kiképezték az ember elleni küzdelemre. Az ösztönösen területvédő kutya ellen az állat viselkedéstani jellemzőinek ismeretében hatásosan védekezhetünk: lassú, nyugodt hátrálással, fejünket oldalt fordítva úgyszólván "a saját nyelvén szólhatunk hozzá", biztosítva arról, hogy nem szándékozunk megsérteni a területhatárait, s amíg hátat nem fordítunk neki, elkerülhetjük a támadását. A jól képzett őrkutya ugyanakkor nem fél az embertől, de nem is "harapós": ha önálló munkája közben idegen személyre bukkan, nem rohanja le, hanem ún. "felugatással" jelzi a gazdájának. Ha azonban a kutyák többen vannak, egymást hergelhetik bele a támadásba, ezért olyan objektumot, ahol nem kizárólag rossz szándékú behatolásra lehet számítani (például egy sportpálya esetében, ahová focizni szándékozó gyerekek is bemászhatnak a kerítésen át), csakis egy és sohasem több kutyával volna szabad őriztetni.

Az sem mindegy, hogy milyen módszerekkel képezik ki a kutyát. A legutóbbi tragédiák kapcsán a televízióban bemutatott filmbejátszások tanúsága szerint a "kiképzés során" általában nem fejlesztik a kutya önuralmát, csak a támadókészségét fokozzák: az elvadított ebek saját zsákmányuknak tekintik a védőkart, s gátlástalanul marcangolják addig, amíg "kiképzőjük" a póráznál fogva le nem cibálja róla őket. Rágondolni is rossz, mi történik, ha az ilyen kutya védőöltözet nélküli személyre támad, esetleg úgy, hogy nincs is, aki visszarángassa. Az ember elleni támadásra kondicionált kutya ellen semmiféle "pszichológiai hadviselés" nem használ: az ilyen állat a szalmabábut is kész szétszaggatni, ha megkapja a kulcsingert az agresszióra.

"Csecsemőkirályok" pedig nincsenek!

Ami a családi vagy bármiféle egyéb rangsort illeti, az egyáltalán nem úgy működik, mint ahogy a felületes információk alapján azt sejteni lehet: nem beszélhetünk lineáris rangsorról, amelyben az egyedek létrafokonként követik egymást alfától omegáig. Nincs az a kifejlett kutya (kiváltképp a "kemény" őrző-védő fajták között), amelyik elfogadná a rangsorban fölötte állónak a hároméves gyereket. A "falkában" a kölykök kívül vannak minden rangsoron: minden felnőtt egyed kíméli, szórakoztatja, gondozza és védelmezi őket. A felnőtt kutya hagyja, hogy a háromhónapos kölyök lebirkózza és rajta gyakorolja az ellenfél torkon ragadását, s ugyanezt megengedi a hároméves gyereknek is, de aki azt gondolja, hogy ezzel a saját alárendeltségét ismeri el, az semmit nem tud a kutyák lelkéről. 

A vadonélő ragadozók szokásaival példálózni egyébként is veszélyes dolog, mert azt az érzetet kelti a laikusban, mintha a kutya nem volna más, mint a "köztünk élő ragadozó", aki csak a pillanatot várja, hogy zsákmányul ejthessen bennünket. A valóság az, hogy a kutya több tízezer éve a barátunk, s az embert nem zsákmánynak, hanem társnak tekinti (megjegyzendő egyébként, hogy még a vadonélő farkas sem támad zsákmányszerzési céllal emberre). Természeténél fogva a kutya mindent megtesz, hogy elkerülje az emberrel való közelharcba keveredést, s a falkavezéri pozíciónak a gazdától való nyílt elvitatása olyan ritka jelenség, amelyre leginkább csak akkor kerül sor, ha nagyon gyenge kezű, határozatlan egyéniségű személy nagyon erős rangsorképző hajlammal megáldott fajtába vagy egyedbe "vágja a fejszéjét".

Támadás - tévedésből

Mégis mi történik akkor valójában? - kérdezheti joggal az Olvasó, hiszen a fentiek alapján elvileg sohasem volna szabad előfordulniuk a véres támadásoknak. A dolgok magyarázata elsősorban a hazánkat az utóbbi évtizedben hatalmába kerítő fegyverkezési lázban keresendő. Aki teheti, testőröket fogad fel, akinek erre nem telik, az önvédelmi fegyvert szerez be - vagy "kemény" kutyát tart. De míg az előbbit a hatóság engedélyhez és vizsgához köti, addig az utóbbi lehetőség a hozzá nem értő számára is korlátlanul nyitva áll. Olyan emberek, akik egy uszkárt sem tudnának megbízhatóan megnevelni, dobermannt, rottweilert, amerikai staffordshire terriert tartanak, lehetőleg nem is egyet, hanem kettőt, hármat - egy egész falkát.

A marcona őrkutyák azután általában nem a bűnözőkkel szemben bizonyulnak túlságosan is vehemensnek (a sormási eset kivétel: a legtöbb házőrzőnek soha életében nem adatik meg a sikerélmény, hogy igazi rablóba haraphasson), hanem saját gazdájuk vagy ismerősök gyermekei ellen fordulnak. Az ok szinte minden esetben az, hogy a gyerekeket felügyelet nélkül eresztik a kutyák közé. 

A kivételeket leszámítva jellemző, hogy legtöbbször kutya együtt okozta a tragédiát. Nem kell azt hinni, hogy ezek feltétlenül elvadított vagy kiéheztetett kutyák: egyszerűen csak többen vannak, és két kutya már falka. Szó sincs arról, hogy zsákmányul akarnák ejteni a gyereket vagy rangsorbeli fölényüket szeretnék vele szemben érvényesíteni. A támadás célpontja többnyire nem maga a gyerek: ő csupán véletlenül kerül a képbe. Az egyik esetben szalámis zsemlét majszol ártatlanul, s a falánk kutyák ki akarják kapni a kezéből, máskor egymással marakodnak, s a gyerek szét akarja választani őket - amikor aztán véletlenül megsérül és sikoltozni, kapálózni kezd, a falka megkapja a kulcsingert a támadásra. Az ilyen esetek elkerülhetők volnának, ha a gyereket megtanítják a kutyákkal szembeni helyes viselkedésre, illetve ha nem hagyják felügyelet nélkül. Ahhoz azonban, hogy egy magára hagyott, az élet veszélyeivel szemben felkészületlen kisgyerek bajba kerüljön, nem kell még kutya sem.

A számok nem hazudnak

Magyarországon az elmúlt tíz évben évente egy-két halálos áldozatot követeltek a kutyatámadások. Ez a szám borzasztóan magas, ha azt nézzük, hogy jó volna, ha senkinek a vére nem száradna megtévedt barátaink lelkén, és nyilvánvaló, hogy a gyászoló családot sem vigasztalja, hogy az ő hozzátartozójuk volt abban az évben az egyetlen áldozat. Ám nem szabad elhallgatnunk, hogy évente 300 fölött van az emberölések száma és 1200 emberéletet követelnek a közúti balesetek. Évente hatezer gyermek szenved komoly égési sérülést, és minden évben akadnak olyan csecsemők, akiknek életét saját szüleik oltják ki. 

 

Távol álljon tőlem azoknak a mentegetése, akik felelőtlenül tartják állataikat és ezzel mások életét veszélyeztetik. Nem tartanám alaptalannak, ha bizonyos kutyafajták tartását vizsgához kötnék, és úgy vélem, bőven időszerű volna szigorú ellenőrzés alá vonni a kutyák ember elleni támadásra való képzését, hogy valóban munkakutyák, és ne elvadított jószágok kerüljenek ki a kutyaiskolákból. De mielőtt néhány elszigetelt esetre hivatkozva közellenségnek kiáltanánk ki a közel kétmillió hazai kutyát, nézzünk egy kicsit elfogulatlanul magunkba. Statisztikai alapon a legóvatosabb becslések szerint is kétszázszor veszélyesebbek az ebeknél a gépjárművek, mi magunk pedig legalább tizenötször vérengzőbbek vagyunk, mint négylábú társaink.

M.Á.



nyitókép: archív
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)