A kutyáról általában
Barátok vagy ellenségek?
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2011. november 19.

Barátok vagy ellenségek?

Homlokok ráncolódnak, a szájszegletek előrehúzódnak - az ajkak szinte csücsörítenek. Mindkét irányból az aggódó gazdák hívó szava hallatszik, ám a két ebnek nem használ sem csalogatás, sem fenyegetés. előbb az egyik áll szobormereven, meg-megrezzenő farokkal, míg a másik végigszaglássza, azután cserélnek. A szertartásnak mintha sohasem akarna vége szakadni, s közben a feszültség egyre fokozódik...


A fenti jelenetet minden ebtartó elkerülni igyekszik, ezért ha idegen kutyát látnak, már jó messziről megkérdezik a gazdáját: "fiú vagy lány?" - és ennek megfelelően vagy odaeresztik, vagy pórázvégen arrébb vonszolják kedvencüket. Pedig a kutya falkaállat, ami annyit jelent, hogy ősei a vadonban nem magányosan és nem is párosával, hanem csoportosan éltek. Márpedig a természet törvényei szerint három állatból már legalább kettő egynemű, téves tehát az a feltételezés, hogy az azonos ivarú kutyáknak feltétlenül egymás torkának kell esniük. A falkában vadászó állatoknál bármely csapattag sérülése a közös zsákmányszerzés sikerét kockáztatja, ezért aztán számtalan módja kialakult náluk a vérre menő harcok kiküszöbölésének.

Felkészülés az életre

     Mindez persze - mint annyi minden más is - kölyökkorban kezdődik. A kölyökkutyák játékos bunyói a későbbi rangsorviták ártatlan utánzatai, amelyek során a fiatal állatok megtanulják a "párbajetikettet". Amikor az egyik kölyök földre került, a játéknak vége szakad, s csak akkor folytatódhat, ha már feltápászkodott és újra csatarendbe állt - tehát a másik félreáll, és megvárja, amíg játszótársa "leporolja magát". Eközben észrevétlenül rögződik benne, hogy mi a teendő akkor, ha már kétvállra fektette az ellenfelet. A felnőtt kutyák legtöbbje bármikor kapható egy kis hancúrozásra, ha egy "hátulgombolósról" van szó: előzékenyen az oldalukra hengerednek és hagyják, hogy a kölyök dögönyözze őket. Az ifjúkorban kialakult barátságok (akár kölyök és felnőtt, akár egyidős kutyák között) sokszor igen tartósak. Nem árt azonban tudni, hogy vannak kutyák, akik hajlamosak visszaélni helyzeti előnyükkel, s ha meg nem is harapják, de valósággal terrorizálják a magatehetetlen kis kölyköt. Ez a későbbiekben kellemetlen előítéleteket alakíthat ki a kiskutyában.

Példaképpen álljon itt saját boxerem esete: háromhónapos korában egy egyébként jóindulatú, fekete spániel minden ok nélkül rendszeresen maga alá gyűrte, amit a kis boxer megadóan eltűrt, ám egyéves korára kimondottan ellenségessé vált a sötét színű spánielek iránt, és valósággal leste az alkalmat, hogy visszaadhassa nekik a kölcsönt (bár becsületére legyen mondva, hogy meg nem harapta egyiket sem).
     A kölyökkorban átélt élmények tehát az egész kutyaéletre kihatnak, ehhez azonban az kell, hogy legyenek ilyen élmények. Az ivarérettség elérése előtt a kölyök gyakorlatilag bármit megtehet a kifejlett kutyákkal: egészséges, normális felnőtt állat nem fogja bántani. Az első "igazi" bunyóknál az önbizalom hiánya lesz az, ami megvédi: hamarabb megadja magát, mint hogy komoly baja eshetne. Eközben szép lassan megtanulja mérlegelni az erőviszonyokat, és kellemetlen tapasztalta is éppen elég lesz ahhoz, hogy meggondolatlanul ne bocsátkozzon harcba.

A falkavezér közbeszól

     Amikorra tehát elérkezik a bevezetőben felvázolt pillanat, a játszmát voltaképpen már nem a fogak, hanem az idegek döntik el. A két kutya hosszasan "kóstolgatja" egymást: igyekeznek kikényszeríteni egymásból a megadás reakcióját. Mindkettő arra vár, hogy a másik kezdeményezzen, s közben reménykednek abban, hogy meg lehet úszni a dolgot puszta pózolással. Nem kell csodálkozni azon, hogy ilyenkor nem hallgatnak a hívó szóra: ha bármelyikük hátat fordít és visszavonul, azt a másik fél a gyengeség jelének tekinti, és azonnal támadásba lendül. A legrosszabb, amit az ember tehet ilyenkor, az, hogy megfogja a kutya nyakörvét: ez esetben azonnal kitör a csetepaté. Az a helyes, ha mindkét fél gazdája eltávolodik a vetélkedő kutyáktól, korholó szavakkal figyelmeztetve saját "beosztottját" arra, hogy rajta tartja szemét - így tenne ugyanis ebben a helyzetben a falkavezér is.
     Ha egy összeszokott kutyatársaságon belül megszilárdul a rangsor, megfigyelhető, hogy a falkavezér nem tűr meg torzsalkodást: ha két kutya összekap, habozás nélkül közéjük ugrik és beveti magát, szinte kivétel nélkül mindig a gyengébb oldalán. Bármilyen tetszetősen hangzana is, nem az igazságérzete készteti erre, hanem a saját jól felfogott érdeke: könnyebben megerősítheti saját tekintélyét az erősebbel szemben akkor, ha az éppen mással van elfoglalva. Ha a párbaj eredményeképpen a két vetélytárs helyet cserél a rangsorban, az az ő pozícióját nem veszélyezteti, míg a rangsorban magasan álló egyed, ha sikerein felbuzdulva túlzottan elbízza magát, rövidesen a vezérségért akar majd meccset vívni.

Lovagi torna és női pankráció

     Ha már a tettlegességig fajult a dolog, akkor sem biztos, hogy érdemes rögtön megkísérelni a küzdő felek szétválasztását. Ha közbeavatkozunk, az ellentétek elmérgesednek, és a két kutya legközelebb újból egymásnak ugrik, hogy a félbemaradt párbajt bevégezzék, míg ha az ember közbe nem szól, a kan kutyák ritualizált mozdulatokkal zajló rangsorvitái általában hamar eldőlnek. Megesik, hogy egy jó lélekjelenléttel megáldott, magabiztos eb elfordított fejjel, magasra emelt farokkal, mozdulatlanul "állja" a másik támadását, míg az vissza nem vonul, s az "erkölcsi győzelem" az övé: az ellenfél nem mer újra kikezdeni vele. Ha az egyik fél legyűrte a másikat, néhány másodpercig diadalmasan áll fölötte, majd faképnél hagyja. Berepedt szájszélek, megszabdalt pofák, kilyukasztott fülek előfordulnak ugyan, de komoly következményekkel csak akkor kell számolni, ha a küzdő felek között a súlycsoportbeli különbség túl kicsi. (Amennyiben túl nagy, akkor általában sor sem kerül a nézeteltérésre, hiszen egyrészt a kicsi kutyának is megvan a magához való esze, másrészt a nagytestű ebek legtöbbje nem is veszi komolyan a parányi ellenfél kihívását.) Ha a két ellenfél túlságosan is egyforma erős, akkor indokolt az óvatosság: ebben az esetben valóban jobb, ha nem keresztezik egymás útját. Ha mégis közbe kellene avatkozni, legyünk óvatosak: ha az összekapaszkodott állatokat hátulról szétrántjuk, az Ő bőrük szakad, ha viszont a fejükhöz nyúlunk, akkor könnyen lehet, hogy a mienk, hiszen a dühtől elvakult kutya nem nézi, hogy mibe harap!
     A szukáknál kissé más a helyzet: a verekedés közöttük ritkábban fordul elő, de ha mégis kitör, akkor hamisítatlan "női pankrációnak" lehetünk tanúi: a küzdő felek ott tépik egymást, ahol érik. Itt nem ritkák az összeharapdált lábak és más komolyabb sérülések. Míg a kan kutyák többnyire tiszteletben tartják a kialakult rangsort, addig a két szuka között egyszer megkezdődött ellenségeskedés a legritkább esetben simítható el.
     A konfliktusok elkerülése érdekében a gazdák sokat tehetnek. A kutyák közti verekedés leggyakoribb kiváltó oka az irigység, melynek alapja lehet valamely tárgy (többnyire apporttárgy), élelem vagy víz, az imádott (vagy éppen jelen lévő) kutyahölgy, illetve maga a gazdi. Olyan ebek, akik semleges területen remekül kijönnek egymással, nem biztos, hogy elviselik egymást a saját birtokukon. Alapvető szabály (különösen kantulajdonosok körében), hogy sose simogassuk más kutyáját a sajátunk szeme láttára. Ám ha mindent jól csináltunk, akkor az imént félbehagyott jelenet legtöbbször így folytatódik:
     ...A két kutya végül lassan hátat fordít egymásnak, megbillenti a farkát, szemük sarkából egymást figyelve otthagyják "névjegyüket" egy fa törzsén, majd felszabadultan visszaüget ki-ki a saját gazdájához: mára mindketten megúszták a verekedést.



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)